„Gondolatok síkbeli formákká alakulásával, kezemet intuíció által vezetve, bőröd alatt testet ölt a végtelen.”








Vajon pusztán döntés kérdése milyen elvek szerint éljük az életünket, vagy lehetséges, hogy mindez készség szintjén már fogantatásunkkor génjeinkbe kódolva létezik, és ebből alakul ki későbbi világszemléletünk, mely cselekedeteinket, hitvilágunkat irányítja?

Részben kétségtelenül predesztinált, hogy érdeklődési körünket tekintve milyen irányba orientálódunk, az élet tortájának mely szeletét választjuk magunknak munkaként, hivatásként, hogy annak segítségével haladjunk utunkon, és a személyes fejlődésünkhöz szükséges tapasztalatokat megszerezzük.

A cél azonos, csak az odavezető utak különböznek aszerint, hogy valaki kétkezi munkásként, diplomás mérnökként vagy éppen elkötelezett tetoválóművészként keresi kenyerét. Bármelyik vonalon el lehet jutni a tökéletesség kapujába, de személyes tapasztalatainkat csakis az általunk választott úton szerezhetjük meg és hasznosíthatjuk személyiségünk fejlődése érdekében.

Timár Otte két évtizeddel korábban egy hozzá közel álló személy tanácsára fordult a tetoválás felé, és ez a döntés egy életre meghatározta, mely területekről gyűjtheti össze tapasztalatait...

Otte Timar

Otte Timar




„Az alkimista célja az anyag átszellemítése. Rudolf Steiner mondja, nem az a fontos, mit festesz, hanem hogy mire gondolsz alkotás közben, milyen érzések töltenek el, míg életre kelted a képet a vásznon. Az idők során a tetoválás számomra átalakult egyfajta mágikus gyakorlattá. Fizikai síkon tinta kerül a bőrbe, szellemi síkon megfogan az ötlet. Egyfajta kapcsolódás szükséges mindehhez. Ez a fönti világból indul, és úgy nyilvánul meg, hogy szellemileg hozzákapcsolódunk vendégünkhöz. Megpróbáljuk elképzelését, világszemléletét leképezni grafikailag kétdimenziós formában. 




Munkánk során testet ölt a végtelen. Itt a szellem végtelenségére gondolok. Elengedhetetlen ez a lelki kapocs, mely szükségessé teszi egyfajta érzés megjelenését. Egyrészről, hogy bennem, alkotóban milyen érzések keletkeznek munka közben, ugyanakkor hogy vendégem miként éli meg a közös folyamatot. Fontosnak érzem, hogy a tetoválás – akár az ősi időkben – visszakerüljön a rituális művészetek közé. Nem értek egyet a fogyasztói jellegű tetoválással, amiből hiányzik a szellemiség. Szerintem erre a „beavatásra” mindkét félnek készülnie kell. A megrendelőnek lelkileg, gondolatban és testileg, hiszen fájdalmas beavatkozásról van szó. Nekünk tetoválóknak megfelelő lelkiállapotba kell kerülni az alkotáshoz. Rá kell hangolódnunk a témára, hogy olyan energialenyomatot hagyjunk vendégünk bőrén, mely valódi értéket képvisel. Ezt a fajta átszellemülést hosszú éveken át kellene tanulni, tökéletesíteni minden tetoválónak. Persze ösztönösen is lehet jól csinálni, de ha nem megy zsigerből, érdemes elsajátítani.




Aki járt már thai masszázson, talán jobban érti mire gondolok. Azzal senkinek nem mondok újat, hogy a keleti kultúrák sokkal nyitottabbak a spiritualitás irányába, mint a nyugati materialista társadalmak. Nekünk itt Magyarországon szerencsénk van, hogy földrajzi elhelyezkedésünkből adódóan valahol a két világ, a két álláspont között helyezkedünk el. A magyar ember képes nyitni a spirituális gondolkodás felé, ugyanakkor érti a nyugat kényelemre irányuló törekvéseit.

Egy thai masszőr mindig úgy kezdi a masszázst, hogy összeteszi a két tenyerét, becsukja a szemét, és áldást kér a tevékenységre, amibe belefog. Alázatát fejezi ki az elvégzendő feladat és vendége iránt.




Én mindezt úgy ültettem át a tetoválásba, hogy minden munka megkezdése előtt felhatalmazást kérek vendégemtől, hogy elkezdhessem. Ezt követően mindkét kezem ráteszem a bőrre felhelyezett indigóra, lehunyom a szemem, és egyfajta meditatív állapotban egészen addig várok, míg látni kezdem az elkészült tetoválás képét magam előtt. Bevárom, hogy a KÉP megjelenjen a KÉP-zeletemben. KÉP-et alkossak magamban arról, mit szeretnék létrehozni, és ezáltal KÉP-es legyek megalkotni. Ha nincs KÉP, nem leszek KÉP-es a feladatra sem. Talán úgy tűnhet, mindez csupán játék a szavakkal, de ezáltal szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a magyar nyelv milyen kifejezően írja le ezt a rejtett spirituális tartalmat.

Ilyenkor egészen addig várok, míg a kép kikristályosodik bennem annyira, hogy lelki szemeim előtt már tisztán látom, hogy néz ki. De ez ekkor továbbra is csupán a szellem szintjén létezik még. Ezt úgy ültetem át az asztrál világba, a lelki síkra, hogy egy érzést kapcsolok hozzá. Átérzem, ahogy annak örülök, hogy vendégem mennyire örül, amikor meglátja elkészült tetoválását a tükörben. Képzeletemmel megelőlegezem magamnak azt az érzést és képet, ahogy odamegy a tükörhöz, belenéz és imádja, amit lát. Ez engem boldoggá tesz, és egy pillanatra megélem ezt a boldogságot. Ebben a pillanatban az átélt érzelmeken keresztül össze is kötöttük a lelki síkot az anyagi világgal. Így válik a tetoválás olyanná, amilyennek vendégem megálmodta. Ettől kezdve én zenét hallgatok, beszélgetek, énekelek, attól függően milyen kedvem van éppen, de tudatosan többet nem foglalkozom a készülő mintával. Az elmém egyszerűen leköveti a képzeletemben élő képet, mintha beütöttem volna a GPS-koordinátákat a navigációba, a többi már magától működik. Egy fikarcnyi energiát sem égetek el azzal, hogy azon töprengjek, mit kellene tennem. Ilyenkor már azon sem gondolkodom, milyen színeket használok, automatikusan veszem le és töltöm ki az adott részlethez leginkább illő festéket. Már csak a lélek dolgozik, a kéz leköveti.

Természetesen egyetlen vendégemre sem erőltetem rá elképzeléseimet. Ki mennyire befogadó, annyira adom át neki. Ezt azonnal érzi az ember, amikor találkozik valakivel. Mindentől függetlenül végigcsinálom a pár perces rituálémat, de elfogadom, hogy nem mindenki fogékony az ilyesmire. Mégis legtöbbször tetszik az embereknek. Az alázatot látják benne. Én valóban arra törekszem, hogy passzív résztvevője maradjak közös folyamatunknak, amit tetoválásnak nevezünk.




Hozzá kell tenni, hogy ezt az egészet nem veszem túlságosan komolyan. Hogy lásd mennyire nem, mostanában azon az ötletemen röhögök, hogy a lidokainos szprét át fogom tölteni olyan kis buzogányszerű tartóba, amivel a pap szórja az áldást, és úgy fogom használni. Az ilyesmit általában nem komolyan csinálom, inkább csak poénból...

Persze azért tapasztalati tudásról beszélünk, húsz év kellett, hogy kialakuljon. A magam módján ragaszkodom saját szokásaimhoz.

De semmiképpen nem vagyok megszállott ezoterikus, sőt egyáltalán nem tartom magam ezoterikus figurának. Az azonban tagadhatatlan, hogy egyfajta spirituális szemlélet születésemtől kezdve végigkíséri az életemet. A kezdetekben mindez ösztönös jelenlétként egy ideje azonban sokkal inkább tudatos ráhangolódásként van jelen. Ahogy telnek az évek, jó esetben rádöbbensz, hogyan működik körülötted a világ, hogy forrástörvények vannak, amit elindítasz, vissza is tér hozzád, elég egy gondolat, egy mondat, egy cselekedet, és ugyanazt megkapod, talán évek múlva. Amikor felfigyelsz erre, akkor tudod elkezdeni mindennapi életedben is hasznosítani ezt a tudást, és megbizonyosodhatsz arról, hogy a gyakorlatban is működik. Az utóbbi időben nagyon sokat foglalkoztam önismerettel, és egyre inkább rálátok ezekre a mintázatokra. Mindenféle vallás- vagy behatárolható filozófiamentesen jutottam el a hasonló felismerésekhez. Mindez inkább egyfajta sajátos útkeresés eredménye. A lelki szenvedésektől teljesen meg lehet szabadulni általa, csupán a jó és a rossz elkülönülő fogalomrendszerét kell feloldani az elmédben. Nem létezik olyan, hogy jó és rossz, csupán különböző események vannak, melyek megtörténnek velünk.

Ezekhez a felismerésekhez hosszú évek alatt jutottam el, és az életem úgy alakult, hogy a tetoválás útján tapasztaltam meg mindazt, ami ide elvezetett.

Tizenévesen a 90-es évek második felében szüleimmel Dunaújváros közelében Rácalmáson laktunk. A középiskola vége felé érezni kezdtem otthonról egyfajta nyomást, hogy ki kellene találnom, mi lesz velem a továbbiakban. Apám fiatalon tengerésztisztként szolgált, rendes állást képzelt el nekem. Elvárásai szerint valamilyen mérnök vagy más hasonló társadalmilag elfogadott munkát végző emberré kellett volna válnom felnőtt koromra. Ráadásul abban az iskolában, ahova jártam, arra lettem volna kárhoztatva, hogy három műszakban nyomjam a melót a Vasműben az esztergapad mellett. Nekem más elképzeléseim voltak. Mivel egyáltalán nem kötött le a tananyag, az órákon rendszerint a füzetem szélére firkálgattam. Egyik nővérem, aki azóta híres keramikus lett, felfigyelt erre, és megkérdezte, nem gondoltam-e arra, hogy tetováló legyek. Nekem semmilyen kapcsolatom nem volt addig a tetoválással. Gondolati szinten sem foglalkoztatott. Legfeljebb annyira, hogy szerettem a Guns N’ Rosest, és tudtam, hogy ők ki vannak varrva, de soha nem gondolkoztam azon, hogy rajtam legyenek minták vagy én készítsek ilyeneket másokra. 1998-at írtunk ekkor. Nővérem egyik ismerősét Beke Norbinak hívták, övé volt a Poppy Puppies Tattoo Budapesten az Astoria Szálló közelében. (Veled is nála találkoztam először, amikor bejöttél Norbihoz a képekért, amiket később megjelentettetek a Tattoo Magazinban.)

A nővérem megbeszélte Norbival, hogy hétvégenként, miután lejárt a heti iskolaprogramom, felmehetek Pestre, megengedi, hogy ott üljek mellette, és nézzem, hogyan dolgozik. Norbi nem tanított konkrétan, de azokra az időkre egyáltalán nem jellemző módon, megengedte, hogy ellesem a tudását.

Megtetszett az a fajta lazaság, amivel a stúdióban találkoztam. Bejárt hozzá a Tizedes, aki akkoriban az egyetlen felszerelésforgalmazó volt Budapesten. Ő és a haverjai folyton ott lógtak Norbinál, piáltak, és mindig ment a dráma, mert Norbi nem akarta, hogy az üzletben igyanak, de persze jóban voltak. 

Azon gondolkoztam őket figyelve, valóban létezik ilyen élet, ahol ezek a napi problémák...

Visszanézve Norbit jó mesternek tartom. Azt gondolom, nagyon fontos az első impresszió, hogy ki vezet be téged egy bizonyos tudásba. Én nagyon hálás vagyok Beke Norbinak, tudom, hogy annak köszönhetően lettem ennyire precíz a technikában, amit tőle tanultam azokban a kezdeti időkben. Beke Norbi 1-es tűvel húzott nyílegyenes vonalait nem tudta senki felülmúlni akkor és talán azóta sem.


A Tizedestől vettem az első gépemet, amiről később tudtam meg, hogy nem világmárka, ahogy mondták, hanem itthon Csepelen készült. Ettől függetlenül jól üzemelt. Talán egy évig jártam Norbihoz hétvégenként. Amikor azt éreztem, már önállóan is tudnék tetoválni, szembesültem azzal a ténnyel, hogy nincs elég pénzem felszerelésre. Kerítésépítést vállaltam a Hungaroringen, a német turistákat kellett távol tartanunk, akik folyton beugráltak a stage-re. Napi 3500 forintot kerestem azzal a melóval. Egész nyáron folyamatosan tettem félre a pénzt, hogy meg tudjam venni a Tizedestől a gépet, trafóval, pár markolattal és tűvel. De azt sem tudtam, hogy a tűket forrasztani kell... Információkkal alig voltam ellátva, csak annyi állt rendelkezésemre, amennyit össze tudtam szedni a stúdióban töltött idő alatt. Ahogy említettem, Norbi soha nem ült le velem, hogy elmagyarázza, mi hogyan működik. Ha volt kérdésem, válaszolt, de be kellett érnem ennyivel.

Ő amúgy sem volt kommunikatív típus. Nem igen szerette az embereket, főleg ha kérdésekkel zaklatták. Volt egy legendás mondása. Amikor nem tetovált, rendszerint az íróasztalánál ült háttal az üzlet bejáratának. Azokban az időkben gyakran megesett, hogy az utcáról bejöttek idegenek, mert valami tetoválással kapcsolatos kérdést akartak feltenni. Emlékszem egy jelenetre, ami többször is lejátszódott szinte ugyanúgy eltérő szereplőkkel. Két megszeppent kis srác áll az ajtóban zavartan. Norbi hátának próbálják mondani: Elnézést, kérdezhetnénk tőled valamit? Norbi megfordul, kényszeredetten rájuk néz, és csak annyit mond: Ne haragudjatok, de miért nem húztok el innen a picsába?

Minden tiszteletem a Norbié, de így talán érthető, hogy az alapokat leszámítva teljesen autodidakta módon kellett továbbfejlesztenem magam.

Akkoriban a környezetemben a legtöbben szkeptikusan álltak ahhoz a kérdéshez, hogy tetováló leszek. Folyton azt hajtogatták, hogy ez csak divathóbort, lecseng majd, és akkor nem lesz munkám. Csöves melónak tartották. Én azonban már akkor láttam, hogy van ebben egyfajta anyagi potenciál. Mégsem az hajtott, hogy mennyit lehet keresni, ez egyáltalán nem volt fókuszban nálam akkoriban. Ez inkább később vált fontossá, amikor az ember már komolyabban veszi saját magát és a feladatait. A nemtörődöm hozzáállásom biztosított egyfajta kezdeti súlytalanságot, ami azáltal, hogy minden felkérést elvállaltam, attól függetlenül milyen anyagi kompenzációra számíthattam általa, segített megalapozni a technikámat.




Amikor Dunaújvárosban tetoválásokat kezdtem készíteni, kihirdettem, hogy az első tíz jelentkezőre ingyen varrok. A lakótelepen gyorsan híre ment, hogy „tud rajzolni és igazi gépe van”! Ez nagy dolognak számított akkoriban, hiszen a legtöbben walkmanmotoros gépekkel nyomták. Bevált a reklámfogásom, az első 10 ingyenmunka hozta a többi érdeklődőt. Beindult a folyamat és egyre többen kerestek tetoválások kapcsán.

Én azonban ezután is úgy voltam vele, hogy nehezemre esett pénzt kérni a tetoválásért. Létezik egy ilyen tetkós betegség azoknál, akik igazán szeretik ezt a munkát. Amikor kézbe veszed a gépet, és azt csinálhatod, amit amúgy is szívesen tennél, nem érted miért fizessenek mások azért, amit saját örömödre végzel. Ez többször ahhoz vezetett, hogy egy idő után nem volt pénzem festékre. Anyáméktól kellett kölcsönkérnem, hogy belekezdhessek a következő munkába. Ez sajnos nem igazolta akkoriban még, amit szerettem volna elhitetni velük, hogy jó döntést hoztam, amikor tetováló lettem...


Következett az első tetoválással töltött balatoni nyaram 2000-ben Füreden Medve Ákosnál a Manitou Tattoo-ban. Ő a Quimby első dobosa volt. Az egy igazi rock and roll helynek számított, rengeteg melóval. Hatalmas rutinra tettem szert azon a nyáron. Volt olyan nap, amikor 14 tetoválást készítettem egyhuzamban reggel 10-től másnap hajnal 4-ig. Vonalhúzás, kitöltés, nyár közepére már csukott szemmel is ment. És végre pénzt is kerestem, kezdtem igazi tetkósnak érezni magam. Akkoriban képtelenség volt specializálódni egyetlen stílusra, minden felkérést el kellett vállalni, de ez az időszak szakmailag jó alapokat biztosított a későbbi összetettebb munkákhoz.

A következő nyarat is együtt nyomtuk le Ákossal akkor már közös felállásban Tihanyban. De ez a szezon nem sikerült annyira jól, mint az előző. Ákosról tudni kell, hogy ő még a bulizós Quimby-tagoknak is túlságosan bulizós volt. Ha jól emlékszem, hasonló okból vált meg tőle a zenekar. Éreztem, hogy nekem sem megy tovább ez a dolog, úgyhogy a hosszú távú terveim gyorsan elszálltak a balatoni tetoválást illetően.




Három év tetkós lét után ismét egy kerítésépítésen találtam magam, ezúttal a Hortobágyon a mangalicáknak kerítettünk körbe egy nagyobb területet.

Emlékszem, a naplementében csomóztam a drótot, amikor megszólalt a telefonom. Pál Attila hívott, hogy Németországba keresnek tetkóst. Ő is tetoválóként dolgozott, és a Szlogen nevű zenekar gitárosa volt.

Pár hétre rá 2001 őszén már utaztam is tulajdonképpen első magyar tetkósként Lipcsébe, akkor még senki nem járt nyugatra közülünk dolgozni. Később abban a stúdióban a magyar tetoválók egymásnak adták a kilincset, de elsőként én vittem oda az egész balatoni bandát, legalább 6 embert.

Ezekben az években 35 négyzetméteren laktunk akár 8-an is. Ha be akartál jutni a fürdőszobába, sorba kellett állnod. De végigröhögtük az egészet...

Három évig dolgoztam azon a helyen, úgy hogy közben hathetente hazajártam Magyarországra. A három év elteltével számomra is váratlanul Horvátországban találtam magam.


Németországban stabilt pénzt kerestünk, az akkori itthoni kereset többszörösét kaptuk deréknonfikért és csillagmintákért, annak ellenére, hogy csupán 6–7%-ot adott nekünk az üzletvezető az általunk termelt bevételből.


Amikor hat hét kinntartózkodást követően hazajöttem, magyar vendégeimre végre olyan munkákat készíthettem, amilyeneket mindig is szerettem volna. Ekkor jelent meg munkáim között a Mark Ryden-vonal amolyan bőrre átültetett stílusirányzatként. 

Rácalmáson anyámék átalakították a ház egyik részét, hogy stúdiónak használhassam. Az itthon töltött időkben ott dolgoztam teljes nyugalomban.


Egyik nyáron Trogírban nyaraltam, és villámcsapásként ért a felismerés, hogy ott fogom folytatni. Gyermekkoromtól imádtam a történelmet. IV. Béla járt azokon az utcákon. Ma is ugyanúgy állnak a régi házak, ahogy az ő idejében. A stúdiómnak egy 400 éves épületben találtam helyet, egyik ismerősömről pedig tudtam, hogy egy 800 éves házban lakott. Ha ott Trogírban hozzáérsz a falakhoz, ahogy a Mátrixban áramlanak az információk, úgy árad beléd az ősi kövekből a történelem. Egyetlen szót sem beszéltem horvátul, rövidesen mégis alapítottam egy céget, és 2003-ban kibéreltem az említett lakást a stúdió számára.


A központban a négy pálmafás fagyizós téren találtam megfelelő helyiséget, a 400 éves épület második emeletén. Egy gyönyörű faragott kőboltív alatt lehetett bejutni a házba. Gyorsan híre ment a környéken, hogy ki költözött a második emeletre. Az egyik szomszéd néhány nap múlva azzal keresett meg, hogy szerinte én leszek a következő polgármester, mert a városban mindenki rólam beszél. Az öregasszonyok sűrűbben jártak a templomba, és vadul dobálták a pénzt a perselybe, meg voltak győződve róla, hogy a sátán jelent meg Trogírban.


Rajtam kívül Splitben dolgozott egy tetováló, de róla tudtam, hogy csapnivaló minőséget produkál. 

Jól ment az üzlet, elsősorban a helyiekre tetováltam, szezonban néhány turistára. Nyár volt, gondtalan élet, Zona Zoli barátommal minden pénzt elszórtunk kajára, piára, amit megkerestünk. 

Amikor öreg leszek és visszaemlékszem a tetkós éveimre, a Horvátországban töltött nyarak a legszebb emlékek között lesznek.

2006 ősze már itthon talált, azután ismét Németország következett.


Szakmailag nemzetközileg is kezdték elismerni a munkáimat. A Berlin Tattoo Conventionön például a szürke-fekete Pietà-ábrázolásommal első díjat nyertem „realistic” kategóriában, megelőzve Robert Hernandezt, aki második lett akkor. Több második és harmadik helyezést is elértem azokban az években különböző rendezvényeken. Valamivel később, 2012-ben az első londoni conventionömön az egyik „best of day” harmadik helyezettje lettem. Mindenki tudja, hogy a londoni rendezvény a conventionök krémje. 

A német magazinok is felkaptak, úgyhogy minden abba az irányba mutatott, hogy a német vonalat érdemes erősítenem.

 

Közben tettem egy spanyol körutat, akkoriban teljesen „random” módon éltem. Kitaláltam, melyik országba akarok utazni, egy-két helyre elküldtem a portfóliómat, és egy hét múlva már ott voltam és dolgoztam.


Akkoriban ismertem meg a feleségemet. Pontosabban középiskolás korunktól ismertük egymást Mártival, de az iwiwnek köszönhetően akkor ő is felfigyelt rám. Dél-Tirolban dolgozott egy sípálya melletti hüttében. Megbeszéltük, hogy találkozunk, és az lett belőle, hogy a második találkozásunkkor összeköltöztünk. A kapcsolatunk múlt azon, hogy ő visszamegy-e Észak-Olaszországba dolgozni. Úgy döntött, velem marad, és rám bízza magát. Igyekeztem mindent megtenni, hogy ne bánja ezt meg.


Nemsokára már Jamesszel közösen jártunk ki Schweinfurtba az Art’n Style-be. Márti is ott volt velünk. Elsősorban amerikai katonákat varrtunk, míg át nem vezényelték őket Irakba. Hirtelen ott álltunk munka nélkül, úgy hogy néhány napja még hónapokra előre be voltunk írva.

Ha jól emlékszem Müllner Csabi ajánlotta ezután a Magic Moonos történetet, úgy kerültünk át mindhárman Erkelenzbe. A feleségem ezekben az években tolmácsként dolgozott velünk. Nyelvtudásából adódóan eleinte ő fordított Jamesnek és sok más magyar tetkósnak is. 

Több németországi stúdióban is megfordultunk Mártival, de végül véget ért a közös utazgatás, úgy döntöttünk, hogy családot alapítunk. A feleségem itthon maradt és 2012-ben megszületett Magor, négy évre rá pedig Temes.


Mi ketten nagyon jól kiegészítjük egymást. Márti nagyon precíz ember. Én teljesen átadtam neki vendégeim menedzselését. Ő írja be az időpontokat, kezeli a vendégekkel kapcsolatos összes felmerülő problémát. Mi, tetoválók elsősorban nem a munkáinkat vagy tehetségünket váltjuk pénzre, hanem egyfajta bizalmat árulunk, amit a vendég irántunk érez, amikor elfogadja, hogy kellő gondossággal váltjuk valóra tetoválásokkal kapcsolatos álmait. Lehet valaki kiemelkedőn tehetséges művész, de ha teljesen megbízhatatlan, például a megbeszélt időpontokat illetően, vagy más kérdésekben, semmivel sem lesz előbbre szakmailag és anyagilag, mint egy tehetségtelenebb, de egyébként dolgozni pontosan és rendszeresen képes kollégája. Én mindig ezt a szertelen művészi vonalat képviseltem. Márti minden belőlem hiányzó részt tökéletesen pótol. Időben válaszol minden e-mailre. Neki köszönhetően mára elértem, hogy egy évre előre be vannak írva az időpontjaim. Pontosan tudja, miről szól ez a szakma, és ismeri az én személyes szakmai igényeimet, ezért ilyen jó asszisztens. 


Jelenleg Svájcba járok dolgozni. A legjobb barátommal, aki született svájci, néhány éve létrehoztunk egy közös üzletet, egy 300 négyzetméteres stúdiót, ahol jelenleg 15 tetováló dolgozik, egytől egyig tehetséges magyar művészek. A kezdetektől az én munkáimra épült az üzlet. Most is én vagyok felelős azért, hogy jó tetoválók dolgozzanak a stúdióban, és a szakmai részek is rendben legyenek. Ez egy igazi sikertörténet. 

A másik helyem az esseni Art Faktors, ahova elsősorban a presztízs miatt járok. A világ krémje dolgozik ott. Olyan művészek, mint Domantas Parvainis, Led Coult, Pavel Krim vagy Valentina Ryabova, és még sorolhatnám. 

Mindkét helyet szeretem, nagyon otthonosan érzem magam náluk. Baráti viszonyba kerültem a tulajdonosokkal. Gondoskodó környezetben dolgozhatok. Tizenöt évnyi vendégtetoválást követően pontosan tudom, milyen körülmények szükségesek ahhoz, hogy az ember nyugodtan és jól dolgozhasson. Jelenleg havonta négyszer ülök repülőre svájci és németországi útjaim kapcsán.


Itthon néhány éve Visegrádra költöztünk, ott találtunk új otthonra. Előtte Budapesten a harmadik kerületben laktunk Mártival. Ott béreltem lakást és ott volt a stúdióm is, de tágasabb térre vágytunk, kertre, és valódi emberi kapcsolatokra. Eladó házak után kutatva keresgélni kezdtem a neten. A trogíri bizonyosság után másodszor is megtörtént velem, hogy hirtelen egy váratlan lehetőség hatására hevesebben kezdett verni a szívem. Ez akkor történt, amikor megláttam a mostani házunk hirdetését. Olyan szögből volt lefotózva a ház és a völgy, amire néz, hogy azonnal éreztem, számomra ez a tökéletes aranymetszés. Az Apátkúti-völgyre nézünk, a botanikuskertre. Ahogy a távolban növekednek a hegyek, ahogy egymást fedik, tökéletes harmóniát árasztanak. Mintha mindig ide vágytam volna.


Egy ideje oktatással is foglalkozom. Skype-os szemináriumot tartok, amire megfelelő díj ellenében be lehet jelentkezni. Tíz és húsz között szokott lenni a résztvevők létszáma, és egy konferenciabeszélgetés keretében másfél óra alatt leadom az aktuális anyagot. Minden szakmai kérdésre válaszolok, amit feltesznek nekem. Ez egy nagyszerű interaktív lehetőség, amit én is élvezek.


A Budapest Tetováló Akadémia oktatásában az általam összeállított Inkcontrol nevű videóanyaggal veszek részt, ami a tetoválás iránt érdeklődőknek segíthet abban, hogy elkalauzolja őket ahhoz a ponthoz, ahol képesek lehetnek önállóan eldönteni, szeretnének-e ezzel a munkával foglalkozni. Azt látom, hogy a kezdőkre senki nem fordít kellő figyelmet, ezért más lehetőség hiányában, maguktól döntik el, hogy belevágnak-e a tetoválásba. Interneten megrendelik kezdőkészletüket, és már varrják is az embereket. A kezdők közül sokan bizonyos számú csalódást követően kicsekkolnak a szakmából. Az Inkcontrol abban segíthet, hogy már előzetesen képet alkossanak magukban arról, minek kell megfelelniük, mielőtt még gépet fognának a kezükbe, hogy képesek legyenek eldönteni, való-e nekik ez a szakma, hogy azokat a borzalmas nemkívánatos mintákat, melyeket óhatatlanul elkövetnének, senkinek ne kelljen a bőrén viselnie. 


A BTA-ban az én anyagommal kezdik a tanévet, 40 videót néznek végig többször egymásután. Ez egy alaptudást biztosít, amire tetoválóként érdemes odafigyelni, sok-sok szakmai etikai kérdés is szerepel benne. Minden évfolyam végén személyesen is megjelenek egy kétnapos mesterképzés keretében, hogy ne csak a videókból ismert szellemképként éljek a tanulók fejében. Lássák, hogy húsvér ember vagyok...

Első nap én varrok, és ők nézik, a következőn ők varrnak, és én mondom el észrevételeimet.


Visegrádon a központban kibéreltem nemrég egy helyiséget, így most már itthon is van Red Lion Tattoo, egy hely ahol nyugodt körülmények között végezhetem a munkám, az én kis alkimista laborom.


Hetven százalékban külföldi vendégek keresnek fel itthon is. Visegráddal szerencsém van, mert turisztikai központ, jó szálláshelyekkel, éttermekkel. Külföldi vendégeim interneten lefoglalják a szállást, egy sofőr kimegy értük a reptérre, felkapja őket, és már itt is vannak a városban.


A Red Lion nem stúdiónév, annak ellenére, hogy minden eddigi stúdióimat így hívták. Sokkal inkább egyfajta szellemiséget tükröz. A Vörös Oroszlán, az alkimisták elixírje, az önmegismerés útja. A belső alkímiát, saját belső utamat jelképezi, ahogy életem eddigi állomásain keresztül lépésről lépésre haladva jutottam közelebb céljaimhoz. A tetkó által megismertem embereket, bizonyos helyzetekbe kerültem, ezekből tanultam és tanulok ma is, és közben változom. Én ezt az utat választottam, és rengeteg olyan impulzus ért, ami alkalmat adott az önmegismerésre. A Red Lion a végső cél, az elixír, az elérendő állapot. Remélem, valamikor megvalósítom, talán még ebben az életemben...”


Bartha Barna